A fogantyú nélküli, teljes egészében fémből készült szikravetők a hallstatti kultúra ideje óta ismertek Európában, leggyakrabban csepp, líra vagy épp téglalap alakú keretben. Az első ilyen, díszes nyéllel ellátott tárgyakat még a rómaiak kezdték használni. Mindkét típusuk, úgy a nyéllel ellátott, mint a nyél nélküliek valószínűleg a 19. század feléig voltak használatban, amikor is egy új típusú gyújtószerszám, a gyufa kiszorította őket a köztudatból.

      Előtte azonban több századon át a tűzgyújtás megszokott eszközei voltak. Valójában egy vas-szén darabról van szó, melyet a kovakőhöz érintve léptettek működésbe. Megfelelő anyagként kovakövet vagy kvarcot használtak. A szikravető kovakőre húzásával apró vasrészecskék válnak le a fém felszínéről, melyek a súrlódás hatására felforrósodnak. Az így keletkezett szikrák aztán belekapnak a tűzgyújtáshoz előkészített gyúlékony anyagokba (faforgács, száraz levelek) s a létrejött apró láng fújásával már tovább dagasztható a tűz.

       Az eszköz teste maga fémből, egész pontosan vasból kialakított, enyhén hajlított alátét alakjában készült, melyet szegeccsel/fonállal erősítettek a tartóhoz. A tárgy, gyakori használatára és korára való tekintettel, sérült. Nyele sárgarézből készült, s futó vadászkutya alakjában formálták meg. A fogantyúk kialakításánál egyébként a zoomorf és antropomorf ábrázolások széles tárházából merítettek a készítők - oroszlán, ló, kígyó, kos, bárány, vagy éppen különböző emberi alakok. A Közép-Európában előforduló leggyakoribb motívumok éppen a futó avagy az ugrás közben ábrázolt vadászkutyák voltak.