A kiállítás az esküvői divat fejlődését mutatja be az 1920-as évektől kezdődően egészen az 1990-es évekig, valamint az egykori Csehszlovákia területére beszivárgott divatot és annak csehszlovák formába történő átváltozását, akárcsak a csehszlovák textilipar helyzetét, mely ipar jelentős mértékben korlátozta az akkori menyasszonyok lehetőségeit.

Bemutatásra kerülnek különböző esküvői ruhák, férfiöltönyök, kiegészítők (fátylak, nyakkendők, kesztyűk, cipők és egyebek) valamint esküvői fényképek is, melyeket háttér információkkal, személyes történeteikkel a ruhák eredeti tulajdonosai egészítenek ki. „Azok a ruhák, melyek nem rendelkeznek történettel, melyeknek nem ismerem viselőjüket, s így sosem volt alkalmam beszélgetni velük, számomra nem bírnak igazi értékkel.” – állítja a több mint 200 ruhát magába foglaló esküvői ruhagyűjtemény tulajdonosa, Jana Mládek Rajniaková.

A látogatók figyelmét nem kerülheti el a ruha, amelyet érdekes módon sosem viseltek mennyegző alkalmával, s mely az olimpiai kézilabda csapat sportolójának, Vincent Lafko-nak a feleségéé volt, avagy épp az a titokban vásárolt ruha, melyet a menyasszony egy titkos egyházi esküvő alkalmával öltött magára, 1972-ben. Kiállításra kerül majd Jana Mládek Rajniaková gyűjteményének legrégibb ruhadarabja is – egy kézzel hímzett különlegesség 1928-ból. Stílusát tekintve a ruha a Tátrában fekvő Csorba község hagyományos népviseletéből indul ki, ahol akkoriban még a mindennapos viselet részét képezték a redős hosszú szoknyák.

A tárlatot az esküvői viselet, az esküvői meghívók és esküvői fényképek fejlődését bemutató szakmai szövegek egészítik ki.

Jana Mládek Rajniaková etnológiát tanult, az esküvői ruhák és azokkal kapcsolatos történetek gyűjtésével pedig 2012 óta foglalkozik. A legelső ruhához a véletlennek köszönhetően jutott hozzá, mégpedig egy elhagyatott házban. Megesett a szíve az ünnepi viseleten, s nem szerette volna, hogy az enyészeté legyen. Akkor még nem is sejtette, hogy tettével egy gazdag gyűjtemény alapjait rakta le. Az első, mentett ruhához így csatlakoztak később édesanyja és nagymamája esküvői ruhái, melyeket a padláson talált. A gyűjteményébe került darabok jelentős részét barátnői ajándékozták neki, avagy épp olyan ismerősök, akiket gyűjtése során megszólított. Ma már kérés nélkül, maguktól keresik fel őt az emberek, hogy rá bízzák a birtokukban lévő esküvői ruhákat. Gazdag gyűjteménye darabjait a szociális média és különböző kiállítások keretében tárja a nagyközönség elé.

A tárlat a Besztercebányai Kerületi Önkormányzat anyagi támogatása mellett valósul meg.

Fényképekek a kiállítás megnyitojarol

Molnár-Madarász Melinda „Meyke“, divattervezőként a magyar népművészet változatos történelmi tájegységeinek jellemzőit és sokszínűségét használja alkotásaiban. A mai modern nő számára készíti variálható, haute-couture és pret-á-porter ruháit. Kollekcióját gyakran állítják párhuzamba Bartók Béla (1881 - 1945)  és Kodály Zoltán (1882 - 1967)  műveivel, a magyar hagyomány értékeit megőrizve modern és közérthető öltözékeket alkot. Eddigi kollekcióit öt tájegység, a kalocsai, matyó, kalotaszegi, torockói és barkó népviselet értékeit felhasználva készitette el, jelenleg a gömöri tájegység feldolgozása van folyamatban.

Fontosnak tartja, hogy hagyományőrzés címén ne csupán a magyar népi viseletek díszítőművészetét, motívumkincsét vegye át, hanem a régi viseletek felépítését, szerkezetét, értékét is.

New Yorkban, a Carnegie Hallban, Pankovits Nikolett neves jazz és magyar folk énekes viseli fellépésein a MEYKE ruhákat. A Folktrend divatshow valamennyi hazai és külföldi bemutatóin megjelentek az öltözékei. A Fölszállott a Páva műsorában Sebestyén Márta énekes, Kocsis Enikő táncművész és Morvai Noémi műsorvezető viselte ruháit. Kollekciójával Magyarországot képviselhette Washingtonban az első, majd New Yorkban a II. és IV. Hungarian Heritage Festivalon, valamint Berlinben.

A tárlat a Besztercebányai Kerületi Önkormányzat anyagi támogatása mellett valósul meg.

Fényképekek a kiállítás megnyitojarol

A fogantyú nélküli, teljes egészében fémből készült szikravetők a hallstatti kultúra ideje óta ismertek Európában, leggyakrabban csepp, líra vagy épp téglalap alakú keretben. Az első ilyen, díszes nyéllel ellátott tárgyakat még a rómaiak kezdték használni. Mindkét típusuk, úgy a nyéllel ellátott, mint a nyél nélküliek valószínűleg a 19. század feléig voltak használatban, amikor is egy új típusú gyújtószerszám, a gyufa kiszorította őket a köztudatból.

      Előtte azonban több századon át a tűzgyújtás megszokott eszközei voltak. Valójában egy vas-szén darabról van szó, melyet a kovakőhöz érintve léptettek működésbe. Megfelelő anyagként kovakövet vagy kvarcot használtak. A szikravető kovakőre húzásával apró vasrészecskék válnak le a fém felszínéről, melyek a súrlódás hatására felforrósodnak. Az így keletkezett szikrák aztán belekapnak a tűzgyújtáshoz előkészített gyúlékony anyagokba (faforgács, száraz levelek) s a létrejött apró láng fújásával már tovább dagasztható a tűz.

       Az eszköz teste maga fémből, egész pontosan vasból kialakított, enyhén hajlított alátét alakjában készült, melyet szegeccsel/fonállal erősítettek a tartóhoz. A tárgy, gyakori használatára és korára való tekintettel, sérült. Nyele sárgarézből készült, s futó vadászkutya alakjában formálták meg. A fogantyúk kialakításánál egyébként a zoomorf és antropomorf ábrázolások széles tárházából merítettek a készítők - oroszlán, ló, kígyó, kos, bárány, vagy éppen különböző emberi alakok. A Közép-Európában előforduló leggyakoribb motívumok éppen a futó avagy az ugrás közben ábrázolt vadászkutyák voltak.